A nagymarosi duzzasztó építése 1988-89-ben már nagyban tartott. A látvány valóban sokkoló volt. A Dunakanyar legszebb helyén, Visegrád és Nagymaros között a Dunát elterelték, az egykori mederben betonalapozási munkálatokat végeztek. A vaskalapos Grósz Károly háttérbe szorulásával és a reformkommunista Németh Miklós felemelkedésével egyre többen hitték, hogy az építkezés leállítható. Németh Miklós kormánya 1989. május 13-án hozta meg a döntést az építkezés felfüggesztéséről.
Egyáltalán nem biztos, hogy annak idején jó döntés volt a vízlépcső leállítása – legutóbb a 2013-as nagy dunai árvíznél merült fel, hogy az áradás ellen is védelmet nyújtott volna –, de abban a közhangulatban valószínűleg ez volt a legésszerűbb döntés. A kommunista vezetés arról tehetett, hogy a vízlépcső megépítéséről semmilyen, a lakosságot bevonó vita nem volt, a '70-es, '80-as években ez nem volt divat, ezt olvasták a fejükre az egyre erősebb hangú tiltakozók 1988-89-ben.
Éppen ekkor készült el az osztrák vízlépcsőépítőknek szánt felvonulási lakótelep a nagymarosi hegyoldalban, csodálatos kilátással a Dunakanyarra és Visegrádra. Már a függönyök és a szobaszámok is a helyükön voltak, de beköltözni már nem tudtak a munkások. Ma már nehéz kideríteni, de elképzelhető: a munkát már a '90-es évek elején fejezte be a magyar állam, mert ekkor még azt hitték, megéri szállodát nyitni a munkásszállóból.
A vízlépcső leállításáról szóló döntést a nagymarosiak nem fogadták kitörő örömmel. Főleg azok, akik az építőknek adták ki lakásukat, de az is nagy kérdés volt, hogy a munkálatok befejezése után vajon lesz-e pénz helyreállítani a Dunakanyart az eredeti állapotába. Akkoriban ugyanis másról sem szóltak a hírek, mint hogy az ország eladósodott, és nincs pénz semmire.
A tájat utólag rehabilitálták, az osztrákoknak kifizettük a költségeiket, köztük az általuk építtetett felvonulási lakótelepet, a szlovákok megépítették a bősi erőművet, mi pedig 1997 óta pereskedünk a szlovákokkal a hágai Nemzetközi Bíróságon.
Látszik, a szlovákok is kínlódnak, hogy mi legyen a bősi munkástelep épületeinek sorsa. A kormány most éppen menekülteket akar odatelepíteni, de voltak ott szociális bérlakások és irodák is, sőt, olcsó turistaszálló a mai napig működik két épületben.
A nagymarosi felvonulási lakótelep negyedszázada üresen áll. Az osztrákoknak épült egyemeletes, belső udvaros munkásszállóra már a függönyöket is fölrakták, a recepción elkészült a kulcstábla, ott volt a mentők, rendőrök, tűzoltók telefonszáma is, ezek mind a mai napig meg is vannak. Az épület a nagymarosi duzzasztó megépítésének befejezése után turistaszálló lett volna, a maga nemében a bősi duzzasztó is páratlan látványt nyújt és sok turistát vonz.
Itt mondjuk a Dunakanyar az, ami páratlan látványt nyújt, mégsem lett az épületből szálló. A környékén a mai napig álló, félkész családi házakkal együtt – alighanem itt laktak volna az osztrák mérnökök – az egész lakótelep állami tulajdonban maradt, mígnem 1994-ben a Pest Megyei Önkormányzat tulajdonába került az épületegyüttes.
Ekkor kezdődtek a bajok, vagyis inkább folytatódtak. A megyei önkormányzat ugyanis azzal a feltétellel kapta meg a lakótelepet, hogy ide költöztetik a vácdukai és a pomázi nevelőintézet lakóit is. Holland mintára akarták kialakítani az új intézetet. A lakosság tiltakozott – ebből jól látszik, hogy az embereknek mindegy, hogy magyar vagy harmadik világbeli szegény embereknek kell segíteni, lényeg, legyenek minél távolabb legyenek tőlük –, Gyaraki Frigyes, az akkori alpolgármester pedig azt mondta az MTI korabeli tudósítása szerint: "mégcsak nem is a lakosság, az üdülők nyugalmát, avagy a természeti értékeket féltik a gyerekektől, de meggyőződésük szerint nevelőotthont a megye más vidékén is be lehet rendezni, szép környezetben és jó körülmények között, nem föltétlenül szükséges az ország kiemelt idegenforgalmi övezetében létrehozni."
Az alakulat 1950. április 15-én alakult meg Esztergomban, mint Páncélos Kiképző Tábor. A Páncélos Tisztes Iskola állományában előbb a T–34-es harckocsi majd a ZU–122 rohamlöveg került bevezetésre. Az ezredszintű szervezet 1951. novemberében áttelepült Rétság helyőrségbe. Ezt követően a HM Páncélos Parancsnokság alárendeltségében, mint Páncélos Tiszthelyettes Kiképző Ezred szerepelt.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei nem kerülték el az ezreded sem. Ez idő tájt parancsnoka Garami Lajos alezredes volt, törzsfőnöke Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy, aki az ezred egyik legnépszerűbb tisztje volt. A Felsőpetényben raboskodó Mindszenty József bíboros őrzését az ÁVH tovább nem végzi, ezért az ezredtől kértek segítséget, hogy biztosítsák a bíboros védelmét. Az ezredből pár önkéntes Pallavicini Antal vezetésével a előbb a rétsági Hunyadi János Laktanyába kísérték, majd 1956. október 31-én Budapestre. 1957-ben az őrnagyot kivégezték.
1957. február 5-én a Páncélos Tiszthelyettes Képző Ezredből létrejött a MN 31. Önálló Harckocsi Ezred, amely a 4. Hadsereg Parancsnokság alárendeltségéből a HM Páncélos- és Gépjármű Csoportfőnökség alárendeltségébe került át. A harckocsiezred alapvető technikáját továbbra is a 67 darab T–34-es harckocsi alkotta. Az ezred egy díszzászlóalja évente részt vett a felszabadulás évfordulója alkalmából rendezett budapesti díszszemléken. 1958. szeptember 1-én az ezred a HM Páncélos- és Gépjármű Csoportfőnökség alárendeltségéből a Magyar Néphadsereg Kiképzési Csoportfőnökségének alárendeltségébe került.
A nagy változást 1961. szeptember 1-én következett be amikor a MN 31. Önálló Harckocsiezred az MN Kiképzési Csoportfőnökség alárendeltségéből MN 31. Harckocsi Ezred elnevezés alatt a megalakuló MN 11. Harckocsi Hadosztály kötelékébe került, mint elsőlépcsős harcoló alakulat. Technikai fejlesztések terén 1962. eleje volt kimagasló, amikor 64 db T-54-es harckocsival szerelték fel az ezredet. Ekkor még 1 kiképző zászlóalj T-34-es harckocsikkal volt felszerelve. 1966-ban megalakult az ezred légvédelmi ütege 4 db ZSZU–57–2 légvédelmi gépágyúval. Az ezred 1965-ben kapott T–55-ös típusú harckocsikat, majd 1969-ben ezeket a modernebb T–55/A típusúra cserélték.
Az alakulat részt vett a 8. Gépkocsizó Lövészhadosztály kötelékében az 1968-ban Csehszlovákia megszállásában. A rövid bevonulás során az ezredet atrocitás nem érte.
1969-ben az önjáró légvédelmi tüzérüteget 4 db ZSZU–23–4 „Silka” légvédelmi gépágyúval fegyverezték át.
A technikai fejlesztések a 70-es 80-as években is folytatódtak. 1977-ben létrehozták BLG-67-es hídvető gépekkel a hídvető rajokat. A felderítőszázadtól kivonták az úszó harckocsikat, és helyettük PSZH-F-et rendszeresítettek. A zászlóalj-törzsfőnöki FUG-ot PSZH-ra cserélték. 1983-ban tovább korszerűsödött az ezred szervezete, növekedett technikai felszereltsége, csapásmérő ereje és manőverezőképessége. Emelkedett a harckészültség és a hadrafoghatóság színvonala. Javultak a személyi állomány élet- és munkakörülményei.
Az ún. RUBIN-feladat keretében, 1987-ben, a MN 31. Harckocsi Ezredet átszervezték, megnevezése MN 31. Harckocsi Dandár lett, és mivel megszűnt a MN 11. Harckocsi Hadosztály annak bázisán létrejövő 1. Gépesített Hadtest állományába került. Az átszervezést követően a dandár 4 harckocsizászlóaljjal, 1 gépesített lövészzászlóaljjal, 1 önjáró tarackos tüzérosztályból, 1 önjáró „Sztrela–1M” légvédelmi rakétaütegből, valamint a harcbiztosítók és kiszolgálók alegységeiből állt. Ekkor érkeztek meg a korszerű, T–55AM típusú harckocsik.
Az utolsó minőségi változás a rendszerváltozást követően hajtották végre, amikor a harckocsi dandárt gépesített lövészdandárrá alakították át. Ekkor vette fel "Hunyadi János" nevét is.
1995-ben a CFE-szerződés szabta korlátok miatt a MH 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandárt felszámolásra ítélték. A dandár „előkészítő törzzsé” alakult át, majd 1997. július 31-én jogutód nélkül megszűnt.
Elképesztő látványt nyújt a Pilismaróton kialakult hajótemető, amelynek minden darabja egy vagyont ér. A Duna egyik öblében elfekvő roncsokat igencsak megkezdte a természet és az idő.
Rozsda és kagylók borítják az egykor munkagépként szolgáló hajókat. A legtöbbjük több százmillió forintot ér. Az egyik roncs például, ami Zsiguli néven vált ismertté, a Fekete-tengerről érkezett. Régebben autókat szállított, és jelenleg ő is állandó lakója a hajótemetőnek, értéke közel háromszázmillió forint.
A hajósszakmában ezek mégsem számítanak igazi roncsnak, hiszen nem süllyedtek el. Egy kivételével: az egyik oldalra fordított lakóhajó három éven keresztül a Duna fenekén hevert, és csupán pár éve hozták a felszínre. Penetráns szagot árasztott magából, részben a sok iszap és kagyló miatt. De ez a roncs egy gyilkosság titkát is őrzi, ugyanis a helyiek beszámolója szerint az egyik biztonsági őr holttestét öt év után találták meg a hajó fenekén.
A Hotel Nimród a Pilis-hegységet uraló Dobogókő legmagasabb pontján fekszik. A Budapest határától alig 30 km-re lévő szálloda úgy nyújtja az érintetlen természeti környezet zavartalan nyugalmát és szépségét, hogy közben élő kapcsolatban marad a főváros pezsgő életével. A Hotel Nimród autóval könnyen megközelíthető Budapest, Szentendre, Visegrád és Esztergom felől, de rendszeres autóbuszjáratok is összekötik a környező településekkel.
A Hotel Nimród egyaránt kedvező lehetőségeket nyújt a pihenni vágyó utazók és a társasági vagy üzleti rendezvények résztvevői és szervezői számára, de a szálloda a sportbarátok, természetjárók, az egészséges életmód hívei számára is számtalan remek programot kínál. A Hotel Nimród változatos erdei túrák kiinduló és célpontja. A szálloda parkjából festői turistaútvonalak indulnak a Pilis-hegység természeti csodái és a környék híres kirándulóhelyei - Rám-szakadék, Holdvirágárok, Lajosforrás, Prédikálószék - felé. A téli sportok kedvelői a dobogókői lesiklópálya, szánkópálya, a sífutás szerelmeseit kiépített sífutópályák várják.
A Hotel Nimród a gasztronómiai örömök híveinek sem marad adósa. Éttermének hagyományos vadétel specialitásai mellett a nemzetközi konyhaművészet inyencségei sem hiányoznak az étlapról. Kiránduló csoportok, konferencia vendégek számára egyedi menü összeállításokat is kínálunk.
A pálos rend az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetes remete rend (Hivatalos neve: Szent Pál első remete szerzeteseinek rendje; latinul: Ordo Fratrum Sancti Pauli Primi Eremitae, OFSPPE). A rendet Boldog Özséb esztergomi kanonok alapította, amikor 1250-ben egyesítette a Patacs-hegyi és a pilisi remetéket. A rend központja jelenleg a lengyelországi Częstochowában, a Jasna Góra-i kolostorban van, a magyar tartomány székhelye pedig Pécsett. Nevük kezdetben keresztúri remete barátok vagy ágostonos barátok volt. 1309-ben lett Szent Pál Első Remete rendje, a 17. századtól Első Remete Szent Pál Szerzetesei, 1883-tól pedig a jelenlegi nevük: Szent Pál Első Remete Szerzeteseinek Rendje. Németül 1750 után Pauliner-eknek nevezték őket. 1883 óta találkozunk a pálosok megnevezéssel. Máriacsalád-puszta, a magyarországi pálosok egykor híres, mára teljesen elfeledett kolostora és temploma Újlót községhez tartozik.
„A zárda roppant négyszögü, négyszárnyu kétemeletes épület, mintegy 150 ablakkal. A földszint s első emelet egyes czellái s termei jó állapotban vannak s talán még több század lassu rombolásának ellentállanak, azonban a második emelet falai a rosz, az eső s szél dulásainak szabad bemenetet engedő tetőzte miatt omladoznak, hasadoznak. Az első emelet egy részét a mostani bérlő s családja lakja. Rémes lakás ezen, fenyüerdő köritette magányba helyzett kolostorban. … Oszágunk herczeg-primása két év előtt a templomot romladozó állapotából némileg helyre akarta állitani, de hiányzott a – költség! Mikor lesz arra költség? az idő titka! Villámcsapás vagy égiháboru bármikor romokká teheti e müvészi emlékünket; ha tehát fentartására mást nem tehetünk, álljon az legalább e lap emléklei közt!” – így írt Szokoly Viktor a Vasárnapi Újság egyik 1860-ban megjelent számában az azóta már Szlovákiában, az Érsekújvártól alig húsz kilométerre, Máriacsalád-pusztán álló barokk épületegyüttesről, amelynek „utolsó szerzetese kegyelemkenyéren élődve, nehány év előtt hunyt el Kis-Lóthon”. Bár a szerző a cikkben az akkortájt kibontakozó műemlékvédelem képviselői figyelmébe ajánlotta a templomot és a kolostort, komoly vizsgálatra már nem került sor, hiszen mintha megjövendölte volna a végzetét: alig három évvel a cikk megjelenése után, 1863. júniusában leégett.
Bár az együttes komoly kutatására azóta sem került sor, a történetének egy része ismert: a templomot és kolostort feltehetően egy 14-15. századi kápolna helyén alapították 1512-ben Haraszti Ferenc és Lévai Zsigmond adományából. Az első épületegyüttesről, azaz a vélhetően gótikus templomról és a hozzá csatlakozó kolostorról nincsenek fellelhető adatok, s a pálosok nem is maradtak sokáig Máriacsalád-pusztán, hiszen 1550 táján elhagyták és Felsőelefántra költöztek (ebben vélhetően nem a török, hanem inkább a környékbeli nemesek zaklatásai játszottak szerepet). Csaknem két évszázad telt el, mire visszatértek: 1749-ben kezdődött el az immár barokk stílusú építkezés, maga a templom – amely vélhetően a korábbi elemeinek felhasználásával készült – 1782-ben lett csak teljesen készen. Alig négy évvel később II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, így a pálosoknak is menniük kellett, a helyi könyvtár Budára került, a vagyon a Vallásalap tulajdona lett.
Az épületegyüttes az elkövetkező évtizedekben szinte végig elhagyatottan állt, s bár a Vasárnapi Újság szerzője helyenként elkeserítő állapotot írt le, legalábbis szerkezetét tekintve viszonylag épségben megmaradt, s szinte csak egy hajszál választotta el attól, hogy ismét szerzetesi élet legyen a falai között. A tűzvész azonban súlyosan megrongálta a templomot (a teljes tetőzete leégett, s feltehetően menthetetlenné váltak a tornyai), így egy évvel később, 1864-ben ugyan Scitovszky hercegprímás évi 1000 forintot ajánlott fel, hogy segítse a pálosok visszatérését Máriacsalád-pusztára – javíthatatlan papfegyencek számára alakítottak volna itt ki fegyintézetet – a rend mégis visszalépett a kolostor átvételétől.
Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című topográfiájában néhány évtizeddel később már arról számoltak be, hogy a templomot magtárként használják, míg a kolostorban a bérlő lakott. A pusztuló együttes (a kolostor a jelenleginél egy emelettel magasabb volt, de visszabontották) egy része 1990-ig az érsekújvári múzeum kirendeltsége volt, majd az egyházi kárpótlás keretében visszakapta a pozsony-nagyszombati főegyházmegye. Helyreállításra – vagy legalább kísérletre, hogy a lassan életveszélyessé váló épületet megmentsék – az elmúlt huszonöt évben sem került sor.
